Mosolygós "konyhás néni", kényelmetlen székek, egyszerű berendezés, egyenkaja. Néhány menő tech-cégtől eltekintve így néznek ki a céges étkezők. Nem kivétel az Amazon menza, más néven cantine sem, de itt persze nem a cég slough-i központjában lévő dolgozói étkezdére gondolok, hanem a raktárak munkásétkezdéire. A kérdés az, hogy a menzán tapasztaltak alapján vonjunk-e le messzemenő következtetéseket az angol konyhára, gasztronómiára, étkezési szokásokra vonatkozóan vagy sem.

Mindenek előtt el kell mondanom, hogy nagyon szeretek enni. Nagyon szeretek jókat enni, imádom a jó ízeket. Ráadásul sokat is eszem. Mindezek miatt számomra az étkezések borzasztó fontosak, ezért elég fontos volt az is, hogy milyen a felhozatal az Amazon menzán. Sok memóriára nem volt szükségem, hogy a menüt megjegyezzem, mert egyrészt nem állt túl sok tételből, másrészt gyakorta ismétlődött. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy igény sem volt arra, hogy bármilyen extra kajával, széles választékkal rukkoljon ki a konyha, mert a munkások nagy része nem jutott túl a sült krumpli - paradicsomos bab - sausage (kolbász-virsli-hurka keverék) háromszögön, tehát nekik pont mindegy lenne, hogy van-e még más is az étlapon. Ráadásul az ebéd hagyományosan nem főétkezés az angoloknál, reggelire és vacsorára szoktak bőségesen étkezni, de az Amazonban a műszakok eléggé megborítják ezt az étkezési rendet, másrészt nem is lehetne bírni a kemény fizikai munkát, ha ebédre csak valami gyenge szendvicset tolnánk be.

Leves nincs

Én itthon sem ettem túl sok levest, és ezért nem okozott nagy problémát, hogy az Amazon menzán leves gyakorlatilag nincs. Az étterem vezetőin látni persze a törekvést, hogy szélesítsék a melósok látókörét gasztronómiai értelemben, mert néha bepróbálkoztak egy-egy levessel, de az érdeklődés gyakorlatilag nulla volt. Mindehhez persze vegyük számításba, hogy a korábbiakban említette módon nagyon komolyan vették az ebédszünetre kiszabott 30 perces időkorlátot, tehát igyekezett mindenki olyan ebédet választani, ami ennyi idő alatt (plusz kávé, wc, internetezés, cigi) elfogyasztható. A leves ilyen körülmények között nyilván egy zavaró tényező. Az előbb említett hármas pedig minden nap volt a "választékban", tehát ha nem akarta a melós az agyát terhelni az ételválasztás fáradtságos munkájával, akkor ezeket anélkül is nagy biztonsággal rendelhette, ha nem akarta végigböngészni az aznapi kínálatot.

Gasztronómiai Bermuda-háromszög

Márpedig hosszas böngészésre nem volt idő. A konyhások is tudták, hogy pörgetniük kell a kiszolgálást, tehát ha valaki elbambult, vagy még nem tudta, hogy mit akar enni, amikor rákerült a sor, akkor néhány másodperc után átugrották a pultoslányok, és már a következő melóshoz fordultak, aztán a szerencsétlen küzdhetett, hogy újra magára vonja a kiszolgálók figyelmét. Szerencsére gyorsan lehetett választani, mert a sült krumpli - paradicsomos bab - sausage kombón kívül tényleg nem sok minden volt. Általában volt tészta, amit háromféle szósszal lehetett kérni - valamilyen húsos, vegetáriánus és tejszínes, ami elsőre jól hangzik, de az élvezeti értékéből sokat levont, hogy a "vendég", értsd melós szeme láttára öntötték bele csúnya 10 literes műanyag vödrökből az iparilag előállított szószokat a melegítőbe, ahogy az előre elkészített tésztát is. Hát mit mondjak? Egyszer sem lett gusztusom hozzá.

Chips vagy crispy?

Ezeken kívül még kétféle étel szokott lenni: valamilyen apró húsból készített étel, ami egyébként tök idegen az angol konyhától, és valamilyen egészben sült, majd utána felszeletelt, vagy eleve szeletben sült (steak) húsétel, amik viszont teljes mértékben az eredeti angol konyha részei. Az apró húsból készült étel valamilyen ragu volt, sokszor kínai beütéssel, általában rizzsel, bár sokan ették sült krumplival. A sült krumpli kultusza egyébként is óriási, pedig ez eredetileg nem az angol konyha része, hanem az USA-ból szivárgott vissza. Rengetegen ebédeltek csak azt, legtöbbször ecettel és a csúnya barna gravy mártásukkal, esetleg paradicsomos babbal. A dohányosok elvitelre kérték, mert ők mentek ki az udvarra, ahol a bagózást és a kajálást egyszerre tudták művel, hogy beleférjenek a 30 percbe. Csak kis kitérő annak, aki ezt nem tudná, hogy az angoloknál a sült krumpli chips néven fut, ez a hasábokra vágott, olajban kisütött krumpli. Amit mi chipsnek hívunk, azaz a nagyon vékony karikákra vágott, majd olajban kisütött, zacskókba töltve boltban árult burgonya, az meg a crispy névre hallgat. A kinti chips népszerűsége már abban is lemérhető, hogy nem csak bent az Amazon menzán, hanem a városban is gyakran lehetett látni papír- vagy műanyagtálcákból, padokon ülve, vacsora gyanánt sült krumplit falatozó családokat, fiatalabb és idősebb párokat, ez láthatóan egy tök természetes, teljesen elfogadott társasági étkezési forma. Ez a halál igénytelen étkezés viszont engem teljesen elképesztett.

A kolléga éppen nem érti, hogyan kell értelmezni a csirkés vega pitét.

Na de vissza az Amazon menzához, ahol az említett egészben sült, majd felszeletelt húsételt vagy a steaket viszont kínosan hagyományos körítéssel kínálták, ahogy az az angol konyha "nagy szakácskönyvében" meg van írva. Mindig adtak hozzá kétféle párolt zöldséget, valamilyen főtt burgonyát, sokszor yorkshire puddingot (röviden yorkie, akárcsak a yorkshire terrier), ami a közhiedelemmel ellentétben nem édesség, hanem egy köret, majd mindezt nyakon borították gravy mártással. Péntekenként pedig az egyik étel helyett mindig fish&chips volt, ami egyébként az egyik legnépszerűbb street food egész Nagy Britanniában. Még egy ételt kell említenem, ami gyakran volt a kínálatban, ez pedig a húsos vagy zöldséges piték, ahogy az a fenti fotón lévő feliratból, de biztosan nem a fotóból látszik is. A fotóból inkább az derül ki (meg ebből a lentiből is), hogy jellemzően bármit ettek bármivel. A legkülönbözőbb - számunkra szerintem teljesen összeférhetetlen dolgokat - pakolták egy tányérra és fogyasztották el. Itt lent például fish&chips zöldborsó pürével.

Steve láthatóan szereti a zöldborsót.

Ennyivel persze nem érték be, a főétel után töménytelen mennyiségű édességet, cukrot, csokit és crispyt toltak az arcukba, majd ezt jól leöblítették Coka-Colával. Talán ennek is köszönhető, hogy egyrészt az Amazon melósok átlagos fogazat állapota tragikus volt, másrészt rengeteg elhízott embert lehetett látni. Az elhízáshoz csak annyit, hogy furcsa volt számomra, hogy míg itthon rengeteg cikket, riportot, tévéműsort látok, rádióriportot hallok az elhízás káros élettani hatásairól, ez kint egyáltalán nem téma a médiában, és a mindennapi életben sem fordul elő, hogy valakit esetleg - nem bántóan - ugratnak a jelentős túlsúlya miatt. Ez utóbbi az Amazonban  csak azért meglepő (nem mintha hiányoltam, sőt támogattam volna, hogy valakit a durva túlsúlya miatt "céltáblának" használjanak), mert egyébként minden más témában a lehető legdurvább, legalpáribb viccelődésék, ugratások zajlottak. Ezzel csak arra szeretnék kilyukadni, hogy milyen meglepő volt számomra, hogy egy olyan általánosan elfogadottnak tűnő nézettel, hogy az elhízás káros, egy fejlett európai ország a jelek szerint nem ért egyet.

Mennyi az annyi?

Sokan hoztak otthonról is kaját, jellemzően a "régiek", akik tényleg a vérbe unták már azt a 10 ételt, amit rotált az Amazon konyha, de ezek szinte kivétel nélkül hideg kaják, saláták, szendvicsek voltak, aztán ezt fojtották le a csoki, cukor, crispy válogatással. A lehetőség egyébként maximálisan meg volt arra, hogy akár minden nap meleg ételt hozzak otthonról, mert az étkezőhelyiségben több közös használatú hűtőszekrényt és mikrosütőt helyezett el az Amazon, de őszintén szólva nem érte meg a fáradtságot. Egy adag chips 1 font, a gravy szósz, ecet ingyen jár hozzá, a paradicsomos bab kb. 30 penny, két kolbász kb. 1 font 20 penny, tehát egy nagyon olcsó ebédet 2 font 50 pennyből ki lehetett hozni, ami kb. 1.000 forint, de ha beérted sült krumplival, akkor megúsztad 400 forintból. A komolyabb ételek kb. 3 font 50 pennybe kerültek, ami meg mondjuk 1.500 forint. 7-8 fontos órabér mellett szerintem ezek egyáltalán nem vészes árak egy üzemi konyhán. Főleg összehasonlítva mondjuk egy automatából vásárolt Mars csoki 60 pennys árával. Ami viszont abszolút jófejség volt az Amazontól, hogy az étkezőhelyiségben felállított négy automatából korlátlan mennyiségben vehettünk ki tök ingyen kávét, capuccinot, forró csokit, paradicsom és narancslevet, és persze teát. Mondanom sem kell nagy sorállás volt az automatáknál.

Menza csendélet műszak után, Zsoltira várva.

Menza és a konyhás néni

Minden menzán, konyhán van egy tipikus "konyhás néni". Az Amazonban is volt. Nevére sajnos már nem emlékszem, de egy szép terebélyes nőszemély volt, aki állandóan mosolyra álló szájjal, nagy hanggal, kedélyes beszélgetéseivel, határozott személyiségével uralta az egész kantint. Nála minden mondat úgy fejeződött be, hogy "my love", nem szó szerinti fordításban ez kb. az "aranyom"-nak felel meg. Mit kérsz még aranyom? 3,5 lesz aranyom. Imádtam. Ő volt az a konyhás, aki bátran bejött a nagyszájú durva melósok közé, és nem csak peckesen fogadta a sokszor obszcén és szexista ugratásokat, de rendre meg is válaszolta azokat, amiket persze az azonnal megjelenő nézőközönség hangos hahotázással jutalmazott. Egyszerűn jó hangulatot csinált az étkezőben, színesítette az egyébként sivár, színtelen, unalmas helyiséget. Pedig a HR-esek mindent megtettek, hogy valahogy feldobják a termet színes plakátokkal, különböző belső kommunikációs eszközökkel, így rögtön két legyet is ütöttek egy csapásra, mert itt lehetőségük volt arra is, hogy minden olyan üzenetet eljuttassanak a dolgozókhoz, amiket a munkájukkal vagy a munkáltatásukkal kapcsolatosan tudniuk kell és érdemes: ugyanúgy találkozhattunk quality tippekkel, mint mondjuk az új műszakbeosztással.

A nagy tanulság

Jártunk persze normális, vagy éppen elegánsabb éttermekben, próbáltunk street food étkezőket Londonban, Walesben és Anglia több részén. És hogy mindezen tapasztalatok alapján le lehet-e vonni következtetéseket az angolok étkezéséről. Hát persze. Azt, hogy ott is vannak igényesen, és vannak igénytelenül táplálkozó emberek. Vannak jó éttermek, és vannak tömegkajákat előállító menzák. Pont mint itthon, semmivel sem kifinomultabbak gasztronómiailag, mint mi. Ez a nagy tanulság. Tudom, hogy sovány, de ez van. Az angol konyha azonban tényleg elég fantáziátlan és borzasztóan egysíkú, de szakértők szerint nem azért nincs angol konyha, mert az ételeik teljesen jellegtelenek, hanem mert a rengeteg különböző beáramló kultúra által behozott ételek már teljesen beolvadtak a brit gasztro világba, és a mexikói burritó vagy vietnámi pho éppúgy a brit gasztro kultúra részei, mint a cornish pasty.

Sokan gondolják az Amazonról, hogy egy tech-cég, ezért nyilván a logisztikai központjai is mindenféle csúcstechnológiával vannak felszerelve és nagy fokú gépesítettség jellemzi. Nos ők tévednek. Profi szervezettség van, de a munkák többségét emberek végzik. A sajtóban persze gyakorta lehet olvasni az Amazon legújabb fejlesztéseiről, amiktől a fejünkben az Amazon márkája és az innováció fogalma összekapcsolódik.

Kérdeztétek, hogy az Amazon raktárai mennyire gépesítettek. Én úgy mentem oda dolgozni, hogy konkrét információim nem, csak elképzeléseim voltak, de az ott látottak eléggé megleptek. A fejemben az Amazon egy nagyon fejlett vállalatként élt, ezért úgy gondoltam, hogy a raktáraiban is érvényesül mindez egy nagyfokú gépesítettségben. Ehhez képest semmivel sem nagyobb fokú robotizálást és automatizálást tapasztaltam, mint bármelyik korábbi magyarországi raktárban, ahol jártam. A korábbi posztokból már megtudhattátok, hogy mi emberek hoztuk, vittük a termékeket, emberek tették be és vették ki a polcokról az árukat, emberek csomagolták azokat. Az ég világon semmilyen high-tech megoldást nem láttam a raktárban, az alkalmazott technológiák mind már több éve ismertek. Ez persze csak erre a swansea-i raktárra igaz, más nagy britanniai raktárakban ettől eltérő is lehet a gyakorlat, az interneten fellelhető képek és egyéb anyagok kapcsán pedig biztosra vehető, hogy vannak olyan Amazon raktárak, ahol egészen más módszerrel és technológiák segítségével történik a be- és kitárolás. Biztosan sokan láttátok azokat a képeket és videókat, amelyeken lapos sárga Kiva robotok szállították a termékeket tartalmazó polcokat a csomagolóhoz. Na én ilyenekkel nem találkoztam. Ennek persze csak örülhetek, mert egy ilyen raktárba nyilván nem vettek volna fel melózni, hiszen nincs is szükség (annyi) emberi munkaerőre.

A másik, amit mindig szoktak kérdezni az ismerősök, hogy láttam-e az Amazon drónokat, amikről éppen akkor kezdtek felröppenni (értitek, felröppenni) az első hírek, amikor én ott dolgoztam.

Nos erre semmi esélyem nem volt, hiszen az Amazon Prime Air nevű szolgáltatást először nyilván az USA-ban kezdik el tesztelni, és ott sem élesben. Nemrég láttam a hírt, hogy az amerikai Légügyi Hatóság (FAA) megadta az engedélyt arra, hogy teszteljék ezt az eszközt, amivel akár 30 percre rövidíthetik bizonyos esetekben a termék kiszállítását a megrendelésétől számítva. Az Amazon UK is erősen készül a szolgáltatás tesztelésére és bevezetésére. Attól azonban nem kell tartanunk, hogy jövőre már Amazon szállító drónok lepik el az eget, hiszen még Jeff Bezos szerint is 4-5 évbe telik, mire az Amazon Prime Air szolgáltatás megvalósulhat.

Folytatva azon Amazon érdekességek sorát, amikkel NEM találkoztam kint, megemlíteném az Amazonnak azt elképzelését, hogy bizonyos termékeket még azelőtt kiszállítanának abba a körzetbe, ahol számításaik szerint megrendelik majd őket, mielőtt azt ténylegesen megvették volna. Említettem már egy korábbi posztomban, hogy abból az óriási adathimalájából, amin az Amazon ül, csak algoritmus és számítási kapacitás kérdése, hogy egészen pontosan meg tudják becsülni, ki, mikor, hol és mit fog rendelni.

Ahogy a megrendelés előtti kiszállítással, úgy a 3D nyomtatott termékekkel sem találkoztam. Miért is találkoztam volna? Szintén tavaly (bár már csak hazaérkezésem után) jelentette be az Amazon, hogy elindítja a 3D boltját, ahol bizonyos termékeket úgy vásárolhatnak meg a fogyasztók, hogy annak méretét és színét (persze csak bizonyos határok között) szabadon változtathatják. Ezt még megfejelte azzal, hogy a nyomtatókat teherautókra rakta, így a kiszállítás sokkal gyorsabban megtörténhet, hiszen a 3D nyomtatás az alatt történik, amíg a teherautó a megadott szállítási cím felé halad.

Ha már itt tartunk említsük meg a szintén nem régen bejelentett Amazon megrendelőgombot, hivatalos nevén Amazon Dash Button-t. Nyilván sokan oltári hülyeségnek tartják és a konzumidiotizmus egyik legújabb jeleként értékelik, amiben van is valami, de nem nehéz elképzelni és elhinni, hogy ez az innováció valóban eredményezheti a vásárlások növekedését a jóléti társadalmakban.

A Kindleről már nem is írnék nektek, mert arról már nyilván mindenki hallott, és a Fire Phonet is csak azért említem, mert azt is éppen akkor vezették be, amikor én ott voltam. Elég nagy izgatottság volt a vezetőség részéről a raktárban, ami érthető, hiszen az Amazon először dobott piacra okostelefont. A melósok persze nem nagyon izgatták magukat a termék miatt, pedig a raktár vezetője néhány készüléket ki is sorsolt a dolgozók között, hogy nagyobb legyen a bevonódás. Bár a telefon ugyanazt a logikát követte, mint a Kindle, azaz alapvetően a rajta, általa megvehető tartalmakból akart pénzt csinálni az Amazon, számomra már akkor sem tűnt életképes elképzelésnek, habár ezt akkor leginkább minden racionális indok nélkül, pusztán csak a megérzéseimre hagyatkozva gondoltam. Nem is kellett sokat várni, tavaly októberben már lehetett tudni, hogy orbitális nagy bukta lett a Fire Phone, az Amazon óriási veszteségeket jelentett be az utolsó negyedévre és elkezdte gyakorlatilag ingyen kiszórni a készülékeket.

Amit pedig végképp nem tudok másnak nézni, mint Jeff Bezos személyes hobbijának eredményének, az az Amazon Echo. Csodálkoznék, ha komolyabb sikereket érne el az eszköz. Persze, ha nagyon akarom, akkor látok kapcsolódásokat az Amazon tevékenységével, mint például a bevásárlólista vagy a zenelejátszás, hiszen innentől már csak egy lépés eljutni a vásárlásig, de az eszköz akkor is inkább egy olyan játékszernek tűnik, amin Jeff kiélhette a kütyügyártó szenvedélyét. Nem lepődnék meg, ha ezen szenvedély kielégítése már a Fire Phone elkészültében is szerepet játszott volna.

Szóval a teljesség igénye nélkül ezek azok az Amazon fejlesztések (vagy az Amazonban használt fejlesztések), amikkel NEM találkoztam kinti melós évem alatt.

Hogy kerül egy orosz származású lett kereskedelmi búvár a walesi Amazon raktárba? Ennek a története tulajdonképpen elég átlagos, de a lényeg, hogy Igor ott volt. Nem csak nagyon sokat segített nekem különböző trükkökkel, tippekkel, de mivel elég vicces figura is, a napjaimat is mindig feldobta.

Már említettem, hogy sok náció képviselője előfordult az amazonos melósok között, annak ellenére, hogy Swansea nem London, tehát enyhén szólva sem az emigránsok fő célpontja ez a város. A magyarokról írok majd egy másik posztban, bár a legnagyobb külföldi csoportot nem ők, hanem a lengyelek képezték, ahogy persze egész Nagy Britanniában. Na persze elég nehéz volt követni, hogy ki, melyik nemzethez tartozik, különösen az orosz-lett- lengyel-litván-szlovák vegyes halmaz volt kusza. A lengyelek tudtak beszélni az oroszokkal, az oroszok a lettekkel, litvánokkal, észtekkel, a szlovákok értették az oroszokat és a lengyeleket, szóval ember legyen a talpán, aki két beszélgető munkásról meg tudja állapítani, melyik országból jött.

Igor, a lett, aki orosz

Így voltam Igorral is. Az angolján lehetett persze hallani egy ropogós oroszos akcentust, ezért én elsőre orosznak tippeltem, de aztán elbizonytalanodtam, amikor a lengyel csoportba tartozó melósokkal beszélgetett. Aztán persze későbbi beszélgetéseink során elmondta, hogy Lettországban, Rigában született, de hogy a helyzet ennyire ne legyen egyszerű, orosz anyja révén inkább orosznak érzi magát. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, talán azért, mert nagyjából egykorúak vagyunk, de a kölcsönös szimpátiát csak növelte, amikor kiderült, hogy ő is rajong a búvárkodásért, sőt eredeti szakmája ipari vagy kereskedelmi búvár, bár annak sok köze nincs a kedvtelési könnyűbúvárkodáshoz. Két -három évvel ezelőtt a Lettországot is elérő válság tette be a kaput az ipari búvárkodásnak, akkor jött el először Londonba, majd onnan a csaja révén Swanseaba pont azért, mert itt olcsóbb az élet. A célja pedig az volt, hogy elég pénzt gyűjtsön össze valami Norvég tanfolyamra, amivel a "hihetetlenül profi" ipari búvár minősítést szerezheti meg. (A "hihetetlenül profi" persze csak vicc, lövésem sincs milyen képzések, minősítések és szintek vannak az ipari búvár szakmában.) Nem ez volt persze az első külföldi kalandja, később mesélt tájföldi és ausztrál "kiruccanásairól" is, és egy ideig dolgozott óceánjáró hajókon is.

Igor "szolgálatban"

Lassú Jó munkához idő kell

Szóval Igor már két éve nyomta az Amazonban, amikor én kezdtem, ekkor már rég nem is ideiglenes státuszban volt, hanem a biztonságot jelentő állandók között. Eléggé meg is becsülték, egyszer sem láttam, hogy sima melósként dolgozott volna, mindig csak consolidátornak osztották be. Különösebben nem is erőltette meg magát, mégis nagyon jó munkásnak számított, mert ésszel melózott. Nincs annál rosszabb, mint amikor a hülyeség szorgalommal párosul, ezért én Igor módszerét, az "aggyal, még ha kicsit lustábban is" elvet követőt többre értékeltem. Megbízhatóan, a raktár legnagyobb zsúfoltsága esetén is rendíthetetlenül "gyártotta" az üres rekeszeket. Én is Igortól kaptam a consolidátor kiképzést, gondolták, a két külföldi biztos jól elboldogul. Ez így is lett, tulajdonképpen ezen az egynapos tréningen lettünk igazán jóban. Nem szerénytelenségből mondom, de elég gyorsan beletanultam, így különösebben sok gondja nem volt velem. A tréninget úgy kell elképzelni, hogy a rövid kb. 10 perces szóbeli felvezetést követően, amihez Igor még egy kis rögtönzött rajzos prezentációt is bemutatott egy leszakított kartonpapírdarabon, elkezdtünk közösen dolgozni, vagy mondjuk inkább úgy, én dolgoztam, ő figyelte és néha közbeszólt. Ahogy említettem, elég gyorsan felfogtam, hogy mi a lényeg, úgyhogy utána már tudtunk másról is dumálni, ekkor kerültek szóba az egyiptomi, tájföldi és horvátországi búvártúrák. Igornak az volt a baja, hogy nem talál búvártársakat, pedig olyan szívesen menne búvárkodni, de idegen csapatba beugrani egy búvárszafariba ismerősök nélkül elég rizikós.

A lett bohóc

Lett barátom sokat vicceskedett is, ami tényleg elég jól fel tudta dobni a rutin miatt egyre monotonabbá váló munkát. Amikor az ukrán konfliktus elkezdődött, előfordult, hogy egyik szünet után komoly pofával jött oda hozzám, hogy hallottam-e, hogy az oroszok lerohanták Magyarországot is és már bevették Miskolcot. (Budapesten kívül ezt az egy magyar várost ismerte, pedig még soha nem volt Magyarországon.) Ekkor persze már tudtam, hogy mire lehet tőle számítani, úgyhogy csak kiröhögtem, de ettől nem esett ki a szerepéből, más napokon is odakiáltott nekem, hogy az oroszok már a fél országot elfoglalták, esetleg már Budapestet is bevették. Akkor mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy panaszkodik vagy dicsekszik, amikor egy korábbi, nála sokkal fiatalabb barátnőjéről mesélt, akinek kielégíthetetlen szexuális igényei voltak. Igor poénjaira legjellemzőbb eset az egyik briefing alatt esett meg. Wayne, a munkairányítónk safety tippet kért, amire valaki bekiabálta, hogy "Hagyd esni, ami leesik!". (Ez nyilván azt jelenti, hogy soha ne próbálj elkapni semmilyen zuhanó, eső terméket, soha ne próbálj valamilyen dőlő árukupacot megfogni.) Waynenek nagyon tetszett, hogy ezt a viszonylag ritkán emlegetett safety tippet mondta valaki, úgyhogy lelkesen kezdte kibontani a tippet és magyarázni, hogy ez mit is jelent. Igor ebben a pillanatban ejtette le, persze egyértelműen nem véletlenül, a kezében lévő kéziscannert, mintegy demonstrálva a safety tippet, persze nyilvánvaló volt, hogy amikor ezt a safety tippet kitalálták, nem ezekre az esetekre gondoltak. Mondanom sem kell, nagy röhögés lett belőle, a körülötte állók nevetve csapkodták Igor vállát, Igor pedig fülig érő mosollyal zsebelte be az elismeréseket. A scannernek persze semmi baja nem lett, a gyártó tisztában van vele, hogy milyen viszontagságokat kell kiállnia egy ilyen eszköznek, és erre gondol is annak kialakításakor. Nem mondom, hogy Wayne örült ennek a viccnek, de szó nélkül hagyta.

Bírta a strapát

Igor on the board

Még többet tudtunk aztán beszélgetni Igorral, amikor át kellett szerveznie a reggeli munkába járását, mert kiesett egy sofőrje, ezért hozzám kéredzkedett be, így azokon a napokon, amikor mindketten dolgoztunk, felvettem Swansea központjában, és együtt mentünk ki az Amazonhoz, este meg vissza. Ez igazából csak két nap volt egy héten, hiszen ő a "fánk" műszakban volt (hétfő, kedd, csütörtök, péntek), így csak csütörtökön és pénteken vittem én dolgozni. Mindig több pénzt adott a fuvarért 1-2 fonttal, mint amennyi szokásos, és nem hagyta, hogy visszaadjak. Reggelente általában kevesebbet dumáltunk, álmosan hallgattuk a rádióból az egynyári slágereket, és mivel ezeket elég sűrűn ismételték az adók, mindegyik belemászott a fülünkbe, különösen Carly Rae Jepsen Call me maybe című száma lett a kedvencünk. Igor egyik este is azzal várt a parkolóban, hogy repedtfazék hangján előadta a dal kissé módosított refrénjét, miszerint: Hey András, this is crazy, but here's my number, you call me maybe. Muszáj volt röhögni és máris vidámabb volt a fárasztó nap vége.

Igor aztán otthon, Lettországban kapott egy állást kereskedelmi búvárként, úgyhogy viszonylag hirtelen, előttem két héttel hagyta el az Amazont, hogy hazatérjen és azzal foglalkozzon, amit szeret csinálni. A Facebookon keresztül ma is tartjuk a kapcsolatot, most éppen Norvégiában van, hogy a már említette "hihetetlenül profi" képesítését megszerezze.

Ha a csomagolásnál arra panaszkodtam, hogy sokat kell egy helyben állni, kipróbálhattam egy olyan munkát is, ahol meg rengeteget kellett gyalogolni. Nem ám csak úgy komótosan sétálgatni, hanem tempós léptekkel menni. Ez várt arra, akit pickernek, azaz árukiszedőnek osztottak be.

A picker tréningre kivételesen nem önként jelentkeztem, csupán a körülmények áldozata lettem, de végül nem bántam. A karácsonyi csúcsszezon utáni lapos időszakban a stowereket nem mindig tudták ellátni elég betárolós munkával, ami gyakorlatilag fizikai fájdalmat okozott nekik. Nem kellett persze őket félteni, valamilyen más melót mindig tudtak adni. Ha stower területen átmenetileg elfogyott a meló, akkor más területekre képeztek ki minket. Egyik nap, amikor már reggel látszott, hogy nem lesz sok meló, felajánlották, hogy ebéd után haza lehet menni fél napos fizetés nélküli day off-ra. Aki viszont maradni akar, az vagy beáll csomagolni (ha már kapott ilyen képzést) vagy mehet picker tréningre. A korábbi posztom alapján érthető, hogy a csomagolásnak már a gondolatára is rám jött a sikítófrász, mint Kunhalmi Ágira, mikor megtudta, hogy Falus Ferenc a közös főpolgármester-jelölt. Maradt tehát a picker tréning, de ekkor már az előző tapasztalatok alapján voltak fenntartásaim az új tréningekkel kapcsolatban. A picker oktatás azonban meglepően fájdalommentes volt.

Oktatás indul

A kiképzésre más területekről is szedtek össze embereket, úgyhogy lettünk kb. tízen. Szokás szerint kisebb csoportokba osztottak minket, hiszen úgy könnyebb átadni az ismereteket és mindegyik csoporthoz odaraktak egy tapasztalt pickert, hogy betanítson minket. A mi tanár bácsink egy idősebb, kb 55 éves pali lett, akivel nagyon jól jártunk. Végtelenül türelmes, nyugodt ember volt Peter, csendes kis humorával, szanaszéjjel dohányzott hangjával, szódásüvegtalp vastagságú szemüvegével határozottan egyedi jelenség volt, ráadásul meglepően jó oktató. Szépen el is kezdte a kiokosításunkat, ami abból állt, hogy fogtunk egy kéziscannert és nekiálltunk dolgozni. Azaz egyikünk dolgozott, a másik négy, plusz az oktató meg figyelte. Hamar rájöttem, hogy a picker melóhoz sem kell sokkal több ész, mint a Fidesz szóvivői pozícióhoz. Gyakorlatilag mindent kiír a kéziscanner, tehát ha tudsz olvasni, akkor már csak követni kell az utasításokat és nagy bajt nem tudsz csinálni. Amint bejelentkeztünk a scannerbe a badgeünkkel, ott várt minket egy virtuális bevásárlólista, amiből persze csak az első elemet láttuk. A termék nevét és annak helyét. Minden egyes hely egy számokból és betűkből álló karaktersorozattal van azonosítva, amiben persze volt logika, így a karaktereket sorra véve szépen oda lehetett jutni a kijelölt helyhez.

Az emelet megadásának nyilván csak a Pick-towerben van értelme, de minden egyes hely azonosítójának pont ugyanez a struktúrája függetlenül attól, hogy egy-egy karakternek az adott helyen van-e értelme. Az egyes helyazonosítók természetesen le vannak fordítva vonalkódra, tehát a kéziscannerbe nem kellett ezt a hosszú karaktersort bepötyögni, csak a vonalkódot kellett leolvasni.

Menni vagy meghalni

Az igazán durva rész csak ezután jött, mert ahogy egy terméket bescanneltünk majd beraktunk a kocsiba, a rendszer máris adta a következőt és egyben elkezdett visszafelé számolni, hogy mennyi időnk van odaérni és levenni a bevásárlólistán következő árut. Konkrétan egy folyamatosan fogyó sáv és a benne visszafelé számoló óra mutatta, mennyi idő alatt kell a megadott helyre odaérnünk. A rendszer ugyanis a raktár bármely két pontja közötti távolságot és az annak megtételéhez szükséges időt tudta, sőt még azt is figyelembe vette, ha lépcsőt vagy liftet kellett igénybe vennie a pickernek. Ha pedig kifutottunk az időből a sáv pirosra váltott, hogy ezzel is növelje a határidő elmulasztásából fakadó kényelmetlen érzést. Ez elég kemény pszichés nyomás alá helyezi a pickert, hiszen a munkairányítók és managerek a target teljesítése mellett azt is nézték, hogy az adott idő alatt értünk-e oda a termékhez. Márpedig a kiszabott időket csak úgy lehetett teljesíteni, ha viszonylag tempósan, nagy léptekkel haladtunk, beszélgetni, lődörögni, csajokat stírölni pedig egyáltalán nem lehetett közben annak veszélye nélkül, hogy túlfutunk a határidőn. Ki is számolták, hogy naponta kb. 11 mérföldet, azaz kb. 18 km-et tesz meg átlagosan az a picker, aki teljesíti a targeteket, persze ennél jóval többet - akár 20-22 km-et is gyalogolhatnak naponta azok a melósok, akik túlteljesítik a targetet. Mi, stowerek is elég sokat megyünk egy nap, de azért ennek a nyomába sem érünk a magunk napi 10-12 km-ével.

Benne leszünk a TV-ben?

Ez az, ami kiakasztotta a BBC Prime riporterét is, amikor inkognitóban, rejtett kamerával felszerelkezve felvetette magát az Amazonnak pont a swansea-i üzemébe pickernek. A felkért pszichológus pedig a műsorban szépen meg is mondta, hogy ez a módszer alkalmas arra, hogy segítségével vagy élőhalottat, vagy dühöngő örültet csináljon belőlünk az Amazon. (Itt megnézheted a teljes műsort, itt pedig a rövidített változatot.) Na itt győződtem meg arról, hogy BBC standard ide, serios újságírás oda, azért a BBC sem tud ellenállni a bulvár csábításának, mert bár tényleg elég kemény napi tíz órán keresztül, naponta 18 km-t gyalogolva egy folyton sípoló kéziscanner utasításit követni, azért a targetek teljesíthetők, a határidők tarthatók, a nyomás pedig elviselhető ebben a munkakörben is. Ezzel egyébként megdőlt az az általános, és főleg Magyarországon sokat hangoztatott nézet, hogy a magyar melósok milyen lusták, meg nem tudnak dolgozni. Jelentem, az angolok, walesiek, lengyelek és oroszok között is éppen ugyanannyi lusta és ugyanannyi szorgalmas van, mint a magyarok között, a hozzáállás nem függ attól, hogy melyik országból származol.

Csak gördülékenyen

Amikor a picker kocsija megtelt a kiszedett árukkal, akkor azt odatolta a csomagolókhoz, magához vett egy üres kocsit és máris folytathatta a tevékenységét. Nagyjából ennyi volt az árukiszedő dolga, de persze voltak még apróságok, amikre figyelni kellett. Ilyen volt például, ha sérült volt a termék a polcon, vagy egyáltalán nem volt a megadott helyen, esetleg a hely azonosító vonalkódja volt sérült és scannelhetetlen. Az Amazonban azonban mindezekre is jól kitalált folyamatok voltak, mert a kéziscanneren mindezen problémákat azonnal jelezni lehetett és máris beindult az olajozottan működő gépezet, hogy a picker is zavartalanul folytathassa a munkáját és az ügyfél is időben megkapja a megrendelt terméket. Ha például nem volt ott az az áru a megadott polcon, amiért odaküldött a rendszer, akkor miután meggyőződtél róla, hogy a jó polcnál vagy, a kéziscanneren jelezted az áru hiányát és a számítógép máris feltette a terméket egy másik picker bevásárlólistájára egy másik helyszínen. Sőt arra is volt szabály, hogy ha egy rekeszben az adott áruból több is volt, akkor először a sérültet kellett kivenni, azt jelezni a rendszerben, majd leadni a sérült terméket a kijelölt helyen. Így elkerülhető, hogy legvégül már csak a sérült maradjon a polcon és a picker így ne tudja teljesíteni a feladatát.

Nem eszik olyan forrón a kását

Legnagyobb meglepetésemre egészen megtetszett a picker munka, így amikor legközelebb a stower területen jelentkező munkamennyiség csökkenéskor önkénteseket kerestek pickerkedni, önként jelentkeztem. Tetszett, hogy változatos, sokat lehet jönni menni, mindig történik valami. Persze a stower munka még mindig jobban tetszett, mert ott gondolkodni is kellett, míg a pickerek csak csinálták, amit a kezükben lévő eszköz mondott nekik. A legalja pedig továbbra is a csomagolás. Az FC-be beszabaduló újságírók viszont egyöntetűen gyűlölték az itteni melót. Márpedig belőlük volt bőven. Mint kiderült a BBC-s riporterrel egy időben a The Guardian egy újságírónője is dolgozott inkognitóban a swansea-i üzemben. Egyvalamiben mindannyian egyetértettek: ez itt a legsötétebb középkort megszégyenítő feudalista jobbágysor. Én meg azt gondolom, hogy ezek az emberek életükben nem végeztek fizikai munkát és az íróasztal mögül még a portörlés is nehéz fizikai munkának tűnik számukra. Mondom ezt én, aki szintén az íróasztal mögül érkezett ebbe a világba. Talán így még hitelesebb.

Az eddig leírtak alapján nehezen hihető, hogy az Amazonban tapasztalt nehéz fizikai munkát idősebb emberek is el tudják végezni. A cég azonban tudja, hogy ezeknél az embereknél komoly tapasztalat halmozódott fel, és ez megér nekik annyit, hogy könnyíti számukra a munkát. Több idősebb ember is dolgozik az Amazonban, de most a két kedvencemről Philről és Johnról szeretnék írni.

Már az első napokban feltűnt nekem, hogy az Amazon dolgozók között van néhány egészen koros ember, és elsőre nem igazán értettem, hogyan bírják ezt a komoly fizikai megerőltetést jelentő munkát. Azon is csodálkoztam, hogy egy ilyen nagy, szívtelen, igazi kapitalista nagyvállalat hogyhogy ilyen humánus, hogy ezeket az embereket nem küldik el, ahogy az Magyarországon szokás. Persze ott az egész társadalom szemlélete más: csak azért, mert elmúltál hatvan, még nem várják el, hogy elvonulj valami csendes sarokba, és senkit nem zavarva halj meg. Aztán ahogy eltelt néhány hét, és jobban láttam, hogy ki, mit csinál, rájöttem, hogy ez egy tipikus win-win szituáció, vagy hogy ne ezzel az üzleti kifejezéssel éljek, ez egy tipikus kecske-káposzta helyzet. Persze amiről most beszélek, az csak az állandó státuszú melósokra igaz, az ideigleneseknél mindig is csak annyi számított, hogy bírja-e az iramot, jók-e a productivity és quality mutatóit.

Sokat érő tapasztalatok

Józan ésszel persze elég egyértelmű, hogy igenis fontosak azok a tapasztalatok és ismeretek, amiket ezek az emberek összeszedtek az Amazonban, és az az élettapasztalat is, amire szert tettek életük 50-60 éve alatt, csak itthon természetes az a szemlélet, hogy az idősebbek már használhatatlan munkaerők. Pedig rájuk is szükség van, hiszen vannak olyan beosztások, munkafolyamatok, ahol miközben nagy hasznát veszi az Amazon ennek a tudásnak, meg is kíméli valamennyire ezeket az embereket a komolyabb fizikai megerőltetéstől. Itt most egyáltalán nem valamilyen irodai munkára kell gondolni, vagy esetleg vezetői pozíciókra, ők továbbra is ugyanolyan melósok maradnak, mint mi, de az idejüket nem dobozok és ládák pakolgatásával töltik, ami egyrészt fizikailag megerőltető számukra, másrészt ez a tudásuk és tapasztalatuk elpocsékolását is jelentené, az erőforrásokkal való rossz gazdálkodást. Tipikusan ilyen munka a consolidator és a drop zone controller feladatkör. Mindkettőről írtam már, ezért nem untatnálak benneteket a két feladatkör részletes bemutatásával, de mindkettőben közös, hogy annak, aki ezeket a munkákat végzi, nagyon pontosan kell látni a folyamatokat, hogy mi miért történik az Amazonban.

Sokat írtam már a különböző jelzésekről, kategorizálásokról, szabályokról, tiltásokról, korlátozásokról, amiket az Amazon különböző okokból alkalmaz a raktározás során, de ezeken túl még számtalan olyan van, amiket nem írtam le, hogy ne unjátok magatokat halálra. Nem írtam például az úgynevezett HAZMAT áruk kezeléséről (HAZardous MATerials), amikbe tipikusan a mosó-, mosogató- és tisztítószerek valamint az elemet tartalmazó termékek tartoznak. Nem volt szó eddig arról, hogy azonos vonalkódon belül kezelni kell a különböző szavatossági és lejárati idők problémakörét, ami jellemzően az élelmiszereknél, állateledeleknél kerül elő. Arra is van példa, hogy ugyanazt a terméket - ugyanazzal a vonalkóddal - két különböző gyártó állítja elő, amit az Amazonnak szintén meg kell tudnia különböztetni a teljes folyamatában, hiszen egy esetleges minőségi probléma esetén csak így tudja érvényesíteni garanciális igényét a megfelelő beszállító irányába. És még számtalan dolog van, amire az említett két pozícióban figyelni kell, az ad hoc jelleggel felmerülő problémákról nem is beszélve, hiszen bármilyen komoly nagy vállalat is az Amazon, az informatikai rendszerében bőven vannak toldozgatások, foltozgatások, amik okozhatnak váratlan, korábban nem létező problémákat.

A tipikus walesi

És ebben a két pozícióban dolgozott a két kedvencem: Phil consolidatorként, John dz controllerként. Philt ismertem meg hamarabb, John éppen szabadságon volt, amikor én érkeztem, gondolom, rápihent a karácsonyi szezonnal járó őrületre. Phil alacsony kis ember volt, walesi típus. Mosolygós vidám ember, állandóan vicceskedett, a poénoknak azonban jó, ha a felét értettem. Úgy is mondhatnánk, hogy halmozottan hátrányos helyzetből indultam, ha meg akartam érteni, amit mond: Egyrészt Phil hadart, másrészt pösze volt kicsit, harmadrészt egy tekintélyes bajusz lógott a szájára, amely jelentős mértékben módosította a száját elhagyó hangokat, negyedrészt elképesztő walesi akcentussal beszélt, mindezt pedig csak tetézte a melós szleng. Annyi könnyítés volt a mondandójának megértésében, hogy minden második szava a fucking volt, így már csak az ezek között előforduló egyéb szavakat kellett megfejteni. A karján volt néhány tetoválás, de csak szolidan, nem olyan durván, mint ami a fiatal melósok között olyan nagy divat, hogy teljes kart, lábat beborító alkotásokat varratnak magukra. A tetoválás amúgy gyakorlatilag kötelező elem a melósokon, szinte mindenkinek van valamilyen, nem számít, hogy fiatal, idősebb, nő vagy férfi. Egészen durva kikészítéseket is lehet látni, de amitől teljesen elállt a szavam, az a kopasz fejtetőn tarkótól homlokig tartó hatalmas méretű csillagokból álló sorminta volt, mindez súlyosbítva szemöldökbe, orrba, ajakba illesztett piercinggel és fülgyűrűvel (vagy hogy a francba hívják azt a fülcimpába illesztett tágítógyűrűt).  Akadtak viszonylag kulturált megoldások is, de a legtöbb minta meglehetősen fantáziátlan, viszont óriási méretű nonfiguratív "műremek" volt. Phil tetkóin látszott, hogy nem mai gyerek. Kicsit úgy néztek ki, mint valami börtöntetkók, fakultak, elmosódottak, témájuk elég banális: szívbe írt női név, rózsák, ilyesmik. 

Philben azt szerettem, hogy mindig vidám volt, segítőkész, pozitív személyiség. Bármilyen, a munka során fellépő problémával lehetett menni hozzá, soha nem hajtott el, sőt látszott rajta, hogy szívesen segít. Mivel hallatlanul sokat tudott a folyamatokról, mindig megoldotta a bajokat, vagy addig szaszerolt vele, amíg megtalálta a megoldást. Kerülte a konfliktusos helyzeteket, bár munkája során beosztásából fakadóan nem is igazán találkozott ilyenekkel. A fia is itt dolgozott az Amazonban, szintén stowerként, pont úgy nézett ki, ahogy Phil nézhetett ki az ő korában. Úgy tűnt, hogy nincsenek különösebb ambíciói, tökéletesen kielégíti az a munka, amit végez, és őszintén szólva nem is volt igazán érzéke az emberek irányításához, vagy a munka szervezéséhez, ami világosan ki is derült, amikor egy-egy csendesebb napon őt jelölték ki drop zone controllernek. Oda határozottság, szervezés, jó kommunikáció kellett.

A harcos szellem

Na ezek a tulajdonságok viszont bőven megvoltak a másik kedvencemben, Johnban. Ő sok tekintetben is ellentéte Philnek. John magas ember, és bár saccra 60 év körüli lehetett, ereje teljében lévő embernek tűnt. Az ősz haj, ősz szakáll és vastag, fekete keretes szemüveg elég jellegzetessé tette a karakterét. A kora egyedül abban látszott, hogy az egyik lábára erősen sántított, a több évtizedes álló és jövő-menő munka rendesen hazavágta a futóműveit. A parkolóban is a mozgássérült helyre állt be a kocsijával. Éppen ezért ő mindig dz controllerként dolgozott, amihez bár folyamatosan állni kell, de nem kell menni és persze tárgyakat emelgetni. Az ő beszédét teljesen jól lehetett érteni, már csak azért is, mert neki az orgánuma is elég karakteres volt, de emellett számára a normális hangerő is kiabálást jelentett. Ez már csak azért is jól jött neki, mert kifejezetten szerette a konfliktusokat, vagy legalább is soha nem tért ki előle. Divatos szóval élve, beleállt a vitákba. Abból pedig egy dz controllernek kijut bőven. Egyrészt a stowereket rendesen kézben kell tartani, mert könnyen elkanászodnak és igyekeznek a munka könnyebb végét megfogni. Másrészt örök harcban áll az inbound dockkal és a receiverektől az árukat hozzánk szállító targoncásokkal. Az ő érdekük ugyanis nyilván az, hogy minél gyorsabban, minél több árut öntsenek ránk, hogy ezzel felszabadítsák a saját munkaterületüket a folyamatosan beérkező termékek számára. A drop zone befogadóképessége azonban korlátos és a controllernek feladata, hogy rendet tartson ott, nem mindegy, hogy a dz-nek melyik sorát tartja szabadon, melyik típusú árut melyik sorba engedi letenni.

John is szerette a mókát, előszeretettel mesélt storykat arról, amikor megtréfált melósokat, és mivel már hét éve dolgozott az Amazonban, bőven voltak történetei. Nála egyébként minden fekete volt vagy fehér. Vagy kedvelt valakit vagy ki nem állhatta. Köztes állapot nem volt. Márpedig nagyon is megérte vele jóban lenni, mert dz controllerként eléggé ki tudott szúrni azzal, aki kekeckedett vele, de ha kedvelt, akkor nagyon meg tudta könnyíteni a munkádat és a productivity mutatód teljesítését azzal, hogy lehetőség szerint olyan szállítmányokat bízott rád, amit gyorsan és nagy darabszámban lehetett elrakni. Engem valamiért kedvelt az öreg, többször kezdeményezett beszélgetést munkán kívüli dolgokról. Szóba került hétvégi program, család épp úgy, mint például az, hogy én (meg a kelet-európaiak) máshogy írjuk a számokat, vagy hogy milyen az időjárás Magyarországon. Tudjátok? Az angoloknál állandó beszédtéma az időjárás. People always talk about the weather. Abból is látszott, hogy kedvel, hogy a sortable drope zoneban dolgozó controller mindig maga választhatja ki, hogy melyik stowereket viszi magával, és engem rendszeresen vitt magával, amikor oda osztották be.

A szavak embere?

Nem tudom, hogy azért, mert szerette a vitákat, vagy azért, mert kedvelt engem, de arra is volt példa, hogy szólt az érdekemben. Egyszer Paul, az engem alkalmazó ügynökség site repje odajött hozzám munka közben, hogy kissé szabadkozva jelezze, hogy a manager küldte őt, ugyan kérdezzen már rá nálam, mi az oka annak, hogy a délelőtt folyamán a productivity mutatóim elég siralmasan alakultak. John véletlenül meghallotta, hogy miről van szó, és mielőtt bármit mondhattam volna, rendesen kiosztotta Pault, hogy egyrészt baromira tele van a raktár, tehát a stowerek alig találnak szabad helyeket, másrészt egész délelőtt úgynevezett transshipment szállítmányokat pakoltam. Ezekről azt kell tudni, hogy borzasztó lassan lehet őket pakolni, mivel ezek más Amazon raktárakból érkeznek, ezért egy-egy raklapon 40-50 féle áru található, mindegyikből 1-2 darab, különböző méretű termék, tehát csak egyenként lehet polcra, raklapra, ideo-oda elhelyezgetni. John még finoman azt is Paul tudomására hozta, hogy gyorsabban menne a munka, ha munkásokat nem zaklatnák ilyen fucking hülye statisztikákkal.

Amivel teljesen el lehetett vágni magát valakinek nála, az a tiszteletlenség volt. Azt megkövetelte magának, ebben elég vaskalapos volt az öreg. Például nála elég gyakori érv volt egy vitában, hogy "én jobban tudom, mert régebben itt vagyok" vagy "mert én idősebb vagyok", ha pedig ezek nem jöttek be, akkor végső "érvként" maradt egy erőteljes "Fogd be a pofád!" felszólítás.

Látható, hogy ők ketten teljesen különböző személyiségek, mégis nagyon jól kijöttek egymással, és én is egyformán kedveltem mindkettőjüket, amiben nyilván szerepet játszott az, hogy ők is láthatóan kedveltek engem és amennyire tőlük tellett segítettek nekem a beilleszkedésben és a munkában.