Tanulságok és tapasztalatok egy évnyi amazonos melós lét után. Így zárul le az Amazonian blog.

Egyszer minden jónak vége szakad. Ez igaz erre a blogra, és a fantasztikus amazonos "karrieremre"  is. A család hazaköltözött már, az én indulásom is közeledett, amihez hónapokkal korábban megvettem a repülőjegyemet. Rohamléptekkel számoltam fel az alig egy évvel korábban kialakított életünket: például eladtam a kocsit, így ideiglenesen megint bicajjal jártam melózni, ami az egyre vidámabb időjárásnak köszönhetően egyre kellemesebb utazási mód lett. Leveleztem a Civic Centerrel (ez kb. a polgármesteri hivatal) és a Tax office-szal (ez meg kb. a NAV), hogy a zárják le a szociális juttatásokat, illetve az adóvisszatérítést, intéztem az albérlet visszaadását, stb. Mióta állandó dolgozó lettem, már könnyű szívvel járkáltam be dolgozni, részben az állandó státusz miatt, részben meg mert tudtam, hogy hamarosan úgyis itt hagyom őket. Már sokkal lazábban vettem a dolgokat bent, de azért tisztességesen elvégeztem a munkát, mindig pontosan beértem, igyekeztem nem hibázni, csak már nem hajtottam annyira. Azért a targetek így is teljesültek.

By by Igor

Közben Igor barátomat is felhívták otthonról, Rigából, hogy van egy neki való állás, ha hazamegy, ott várja egy kereskedelmi búvár állás. Igornak hirtelen fel kellett mondania és egyik napról a másikra hazautaznia. Egyik nap, amikor a műszakja szerint nem is kellett volna dolgoznia, megjelent bent és mondta, hogy most megy a HR-re aláírni a papírokat és már dolgozni sem jön be többet. Elbúcsúzott mindenkitől, megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, aztán lelépett, két nap múlva már indult is a gépe Rigába. Így az utolsó két hetem egy különös hangulatban telt: egyrészt hiányoltam Igort, másrészt örültem, hogy én is utazom haza, harmadrést kicsit sajnáltam is otthagyni a helyet, ahol 11 hónapot eltöltöttem. Lassan aztán eljött az utolsó nap, igyekeztem tisztességesen melózni, hogy ne érje szó a ház elejét, de valójában úgy andalogtam az FC-ben, mint gimnáziumi diák a ballagásán. Elhelyeztem az utókornak szánt üzenetemet az egyik, rekeszeket elválasztó kartonpapír falra. Ha valaki ott jár és megtalálja, annak fizetek egy láda sört. Csak segítségképpen jelzem, hogy az "Abandon hope all you enter here" (helyesen Abandon hope all who enter here - Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!) feliratot nem én követtem el. Az utolsó napon egyébként is consolidálásra osztottak be, ráértem elérzékenyülni.

Ennyi volt

A műszak végén aztán szépen kisétáltam az FC-ből a többiekkel, közben végig az járt a fejemben, hogy utoljára megyek végig a polcok között, utoljára állok sorban a blokkoláshoz, utoljára megyek fel a lépcsőn. Kipakoltam mindent a szekrényemből, a kulcsát az ajtóban hagytam, ittam még utoljára egy ingyen capuccinot (ami jár, az jár ugye) és kiballagtam az épületből. Felültem a bicajomra, vetettem egy utolsó pillantást az épületre, és elkarikáztam haza. Útközben az egyik kukába behajítottam a melós bakancsomat, ami már úgyis teljesen szét volt tiporva, meg a melós mellényt.

Két nap múlva aztán nekem is indult a gépem a kb. három órás buszútra lévő Bristolból. A buszon ülve próbáltam leszűrni a tanulságokat és összegezni a tapasztalatokat. Alább kizárólag a saját tapasztalataim alapján kialakított véleményem olvasható.

1. A "külföldön minden jobb" mítosz végleg megdőlt. Turistaként rengeteg országban jártam, de úgy nem lehet megismerni az országot, csak a turista látványosságokat. A tökéletesen működő országok elképzelt listáján előkelő helyet elfoglaló Nagy Britanniában sincs minden aranyból, vagy ahogy mondani szokták: a kerítés ott sincs kolbászból. Van, ami jobban működik, mint nálunk, van, ami rosszabbul.

2. A magyar melós sem nem lustább, sem nem bénább, mint bármely más nemzet jómunkásemberei. Láttam ilyent is, olyant is az angolok, wales-iek, lengyelek, ukránok, oroszok és magyarok között is.

3. Hiába jobb állítólag az oktatási rendszerük (szerintem nem), és hiába jobb az iskolai oktatásuk (na ez szerintem pláne nem), az angol melós pont annyira életre való, vagy talán inkább egy kicsit kevésbé életre való, mint a magyar. Amíg rutinmelót kell csinálni, addig nincs gond, de ha homokszem kerül a gépezetbe, lefagynak, mint a Windows. Tökéletesen híján vannak a kreativitásnak, amely jelzővel a magyarokat szokták jellemezni csak általában negatív előjellel.

4. Nem igaz, hogy csak a magyarok ügyeskednek. Az angolok is ügyeskednek, csak náluk ez az ügyeskedés intézményesült, törvényileg és társadalmilag elfogadottá vált. Itthon - joggal - fekete posztó az, aki csak szociális segélyekből él, pedig képes lenne dolgozni, csak nem akar. Kint ez tök normális. Minek is melózna, amikor úgyis éppen annyi lenne a család bevétele, mint ha csak segélyből élnek.

5. A főnökök, a vezetők viszont tényleg jobbak. Egész egyszerűen más a vezetői kultúra. Aki vezető lesz kint az a felelősségét érzi ennek, nem hiszi azt, hogy onnantól ő egy felsőbbrendű lény. Ez a vezetői mentalitás sokkal közelebb áll hozzám, ez az, ahogy én is működtem itthon vezetőként. A magyarországi vezetőknél sokszor tapasztalok lenézést, gőgöt a beosztottak irányába, képtelenek beismerni, amikor hibáztak vagy azt, ha valamit nem tudnak, és sajnos igenis gyakori, hogy a beosztott babérjait a vezető aratja le, de ha bűnbakot kell keresni, valahogy az mindig egy beosztott lesz.

Az amazonos melós létből ezeket az okosságokat szűrtem le. Mivel az Amazon szerette az FC-t Amazóniának, a dolgozókat pedig amazóniaiaknak nevezni (innen jön a blog címe is), mondhatom úgy is, hogy ezek az Amazóniában tett látogatásom tanulságai. Persze a privát életben még további tapasztalatokra is szert tettünk, de mivel ez a blog "hivatalosan" a munkás életemről szól, így azokkal nem untatlak titeket. Annyit mondok csak jó tanácsként, hogy ez az egy év csak megerősített abban, hogy mindenkinek jót tenne, ha legalább egy évet egy másik országban élne.

Köszönöm, hogy olvastátok a blogot, amely reményeim szerint szórakoztató és hasznos is volt egyben.

Ha kíváncsi vagy, hogy kezdődött, ide kattints.