Unalmas melóból nincs tehát hiány az Amazonban, de ahogy említette, van ott olyan végtelenül egyszerű munka is, amit egy közepesen szarul idomított csimpánz vagy bármelyik VV "hős" is el tudna végezni. Ez a csomagolás. Hogy ezt honnan tudom? Természetesen onnan, hogy ezt a melót is kitanultam és egy teljes napig csináltam is.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. A reggeli eligazításhoz szépen összegyűltek a melósok akkora lelkesedéssel, ahogy egy magyar közmunkás a gereblyét kezeli. Wayne gyorsan lepörgette a safty tipp - quality tipp kombót, aztán elővett egy listát és kérte, hogy akinek a nevét olvassa, álljon félre. Na ez volt az a pillanat, amikor beszartam. Máris jönnek a kirúgások? Alig három hete dolgoztunk, szóval ne már. Szépen sorban jöttek a nevek. Amikor az enyém is elhangzott, akkor már tényleg keresztet vetettem erre a melóra. Azért az furcsa volt, hogy a külföldiek erősen felülreprezentáltak voltak a listán, úgy tűnt, Wayne próbál megszabadulni a problémás elemektől. Ő is érezhette, hogy a helyzet ránk hozta a majrét, ezért annyit mondott, hogy nyugodjunk meg, nem fogunk szívni. Mire valamelyik gyökér bekiabálta, hogy csak simán ki leszünk rúgva. Azt hitte, hogy vicces. Hát nem. Kurvára nem röhögtünk. Ezután Waynet követve átballagtunk egy másik munkaterületre, ahol átadott minket egy szőke csirkének. A csaj lengyel volt, de nem ezért vette mindenki hülyére. Azért nem vette senki komolyan, mert a fontoskodáson kívül nem igazán csinált semmit. Elvileg valaminek a managere volt, de valójában csak egy felesleges fogaskerék. Most sem csinált semmit, csak átkísért minket egy másik területre és ott átadott egy pasinak, aki továbbvitt minket egy negyedik hapsihoz és én már azt hittem, hogy ez így fog menni egész nap. Szerencsére ez már a végállomás volt, mert ez az ürge végre megnyugtatott minket, hogy nem leszünk kirúgva, hanem ezennel kezdetét veszi a Pack School.

A pali elkövette azt a hibát, hogy tudtunkra adta azt is, hogy nem kötelező a részvétel, aki akar visszamehet az eredeti melójához. Chris nevű társunk ebben pillanatban fordult sarkon és egy gúnyos, megvető - nevetésnek szánt - röffenéssel távozott. Olyan gyorsan, hogy már legyinteni is csak távoztában tudott. Ettől a gyorsaságtól még a vezetőnknek is elállt a szava egy pillanatra, de aztán 1-2 másodperc alatt nevetve túltette magát rajta. Nem tudom, a többiek miért maradtak, talán nekik tökmindegy volt, hogy mit csinálnak. A lengyelek közül szerintem néhányan nem is értették, miről van szó. Én azért maradtam, amiért az előző ICQA-s melóra is jelentkeztem. Kíváncsiság és az a feltevés, hogy így értékesebb leszek az Amazon számára.

Ezután két csoportra osztottak minket, 4-5 ember került egy-egy csoportba és mindkét csoport kapott egy-egy oktatót. Mi egy pasit kaptunk, aki olyan mogorva volt, mint Lázár János, amikor a londoni útjának részleteit firtatták. Aztán persze kiderült, hogy nem igazi oktatók, hanem régi, jó melósok, akik nyilván oktatni is jól tudnak majd. Gondolja az Amazon. De persze nem. Minden esetre nem sokat lacafacázott az "oktatónk", odavezetett minket az egyik csomagolóállomáshoz, odahúzott egy árukkal megrakott kocsit és elkezdte mutogatni, hogy mit kell csinálni. Tényleg nem akarok nagyképűnek látszódni, de kb. a 3. terméknél teljesen világos volt mi a teendő, ennek ellenére még negyed órát kellett figyelnünk a pasast, ahogy csomagol, míg végre egyikünket beállította csinálni, mi többiek figyeltük. Hát mit mondja, olyan érdekfeszítő volt mint egy Bajnai Gordon beszéd. A feladat egyébként annyi volt, hogy beszkenneltük a termék vonalkódját, mire a számítógép megmondta, hogy milyen méretű dobozba fér bele, kivettük a megadott méretű dobozt a fejünk felett lévő polcról, összeraktuk a dobozt, bele a terméket, kitömtük papírral, leragasztottuk, rátettük a címkét, amit közben kinyomtatott a számítógép aztán felraktuk a futószalagra. Kb. 5 mozdulat, nem atomfizika.

 Aztán szépen sorban mindannyiunkat beállítottak csomagolni. Az elején egészen érdekes volt. Most végre testközelből tapasztalhattam meg mindazt, amiről Zsolti mesélt. Ő azt állította, hogy beszélgetni szoktak egymással meló közben, de én ezt elég nehezen tudtam elképzelni, egyrészt mert olyan nagy volt a zaj, mint egy mexikói börtönlázadáson, és elég távol is álltunk egymástól, másrészt eléggé kellett koncentrálni a melóra, bár gondolom, ez idővel rutinná válik. Az már a betanítás közben kiderült, hogy a srácokat nem eszük miatt fogom kedvelni, de azért jó lett volna velük váltani néhány szót, mert egyébként eléggé magányos munka volt ez. Főleg az eredeti melóhoz, a stowerkedéshez képest, ahol folyamatosan kommunikálni kellett a többiekkel. Ennél azonban rosszabb volt az, hogy végig egy helyben kellett állni. Fene sem gondolta, hogy fárasztóbb egy helyben állni, mint folyamatosan menni, mint a stowereknek vagy a pickereknek. Egy spéci gumiszőnyegen álltunk ugyan, de érzetre az kb. annyit használt, mint Győzikének az általános iskola.

Néhány óra múlva egész jól belejöttem, tökre olajozottan mentek a mozdulataim, úgy éreztem, marha jól csinálom, amikor egyszer csak odajött hozzám egy teamleader, hogy közölje, a target erre a méretű árura 54db/óra, én pedig az elmúlt órákban 35db/óra átlaggal melóztam. Hát mit mondjak, ez eléggé lelohasztotta a lelkesedésemet. A nőci azonban megnyugtatott, hogy egyelőre nem várják el tőlem, hogy hozzam a targetet, azt öt hét alatt kell elérnem, addig csak a folyamatos javulást várják el. Mondom neki, hogy hahó, milyen öt hét, milyen target, én stower vagyok, most csak betanításra jöttem. Mire közölte velem, hogy nem úgy van az, azért tanítanak be, mert nekik most csomagolók kellenek. Na ekkor átkoztam el a hülyeségemet, meg a kíváncsiságomat, hogy miért nem hagytam el a terepet még az elején, ahogy Chris tette, mert az a néhány órai csomagolás után is teljesen világos volt, hogy én ezt nem akarom és nem is tudom hosszú távon csinálni. Ekkor határoztam úgy, ezt a napot még befejezem itt, aztán másnap reggel szépen visszamegyek az eredeti munkámhoz stowerkedni. Végül is ha Chris csak ilyen egyszerűen leléphetett, akkor nem lehet olyan komoly az adminisztráció, hátha nem tűnik fel nekik. Akárhogy is, ha nekem ezt egy napnál tovább kell csinálni, úgyis felvágom az ereimet. Hosszában. Ezek meg szüljenek sünt.

A nap felénél aztán átraktak minket másik munkaállomásokhoz, ahol kisebb méretű termékeket (könyv, DVD, CD, stb.) csomagoltunk. Nagyjából mindent ugyanúgy kellett csinálni, de mivel a termékek kisebbek voltak, a csomagolás pedig egyszerűbb, mert borítékokba raktuk a dolgokat, sokkal gyorsabban haladtunk. A target így erre a termékre 105db/óra volt, amit természetesen szintén nem teljesített egyikünk sem, és ezt kedvesen közölték is velünk. Ez persze engem már nem hatott meg, hiszen nem terveztem hosszú karriert a csomagolóknál. Ami igazán bosszantott, az az volt, hogy a segédanyagok kifogyása miatt rengetegszer meg kellett állni meló közben, amik egyrészt kizökkentettek a ritmusból, másrészt rontották a target teljesítés esélyét. Azért bosszantott ez, mert jobb szervezéssel ezen lehetett volna javítani, és ha már valamit lehet jól csinálni, akkor ...

Ugyanis ha valamelyik segédanyag - úgy mint különböző méretű dobozok, ragasztószalagok, kitömőpapír, nyomtatópapír - elfogyott, akkor fel kellett kapcsolnunk a fejünk felett lévő sárga lámpát, amiből a segédanyagok biztosításáért felelős melós láthatta, hogy valamire szükségünk van. Erre odaballagott hozzánk és megkérdezte, mit akarunk, majd elballagott, hogy odahozza. Ez idő alatt természetesen nem tudtunk dolgozni.

Na de a lényeg, hogy végre véget ért a nap, elindulhattam haza azzal a tudattal, hogy ezek engem többet nem látnak.