Szerencsére a délelőtti shiftes hét elég gyorsan elment, így következett megint az a hét, amikor délután kellett mennem dolgozni. Közben Zsolti is kiköltözött a lakásból, hiszen megérkezett a családom és így már kicsit sokan lettünk volna. Zsolti természetesen az albérletkeresést is a saját egyéni stílusában oldotta meg. Ez azt jelentette, hogy a kiköltözés napjának reggelén még nem tudta, hol fog lakni aznap estétől. Szóval ez is megérne egy misét, de végül is nem ezért vagyunk most itt, írjon erről blogot Zsolti. :) Vettem egy kocsit is a családnak (ez itt az lent, a Vauxhall az Opel brit megfelelője), ami elég jól jött nekem is a munkába járáshoz, mert az idő kezdett egyre esősebb lenni. Szeretek én bicajozni, de szanaszéjjel ázni nem.

 A car sharing bevett gyakorlat a melósok között, az egy irányba lakó melósok elviszik egymást dolgozni, a másik beszáll az üzemanyagköltségekbe. Zsolti új lakóhelye nekem is útba esett, úgy természetes volt, hogy segítek neki a munkahelyre jutásban. A költség hozzájárulás általában 1 font/út Swanseaból az Amazonig, azaz 2 font oda-vissza. Hamarosan csatlakozott hozzánk egy másik, Amazonban dolgozó magyar srác is, Peti. Közel lakott Zsoltihoz, szintén a csomagolóknál dolgozott, történetesen Zsoltival egy műszakban. Ahelyett, hogy másnak fizettek volna, inkább egy honfitársuk zsebét - az enyémet - tömték. Na nem kell félni, nem ebből fogok meggazdagodni, de a napi 4 font üzemanyag hozzájárulásból nagyjából kijött az ebédem. Ezek a reggeli közös autózások roppant szórakoztatóak voltak. Zsoltinak minden nap más terve volt: egyik nap elege volt és az első adandó alkalommal haza akart menni, másnap tele volt tervekkel, hogyan fog nagyot kaszálni Walesben valami kétes bizniszen. Ezekről később még lesz szó.

Szóval elkezdődött a hét, az időszak, amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz, de persze még tizedét sem. Egyik reggel a szokásos reggeli rituálék után Wayne önkénteseket keresett valami külön melóhoz. Két okból jelentkeztem. Nem, nem azért, mert stréber vagyok. Egyrészt szeretek új dolgokat megtanulni, van bennem kíváncsiság, másrészt úgy okoskodtam, hogy az Amazonnak bizonyára azok a dolgozók értékesebbek, akik több dologra is trainingelve vannak, így előnyben lehetek majd a karácsony utáni kirúgási hullámban. Végül 6 melóst - valamennyien kezdők - átküldtek az ICQA-re, ott kellett jelentkeznünk. Ott már vagy 20 hasonszőrű várakozott, ezek szerint más területekről is szedtek össze önkénteseket erre a melóra, amiről még mindig nem tudtunk semmit. Jött néhány team leader és elkérték a badge-einket, hogy task-ra tegyenek minket (ez az idő tehát nem számított bele a productivity számításba.) Amíg várakoztunk ott a kezdésre, dumálgattam egy finn sráccal, aki az egyik helyi egyetemen tanult és ez a meló jól jött neki egy kis ösztöndíjkiegészítésként. Elég laza srác volt, brutális mohawk frizurával, de mellé elképesztően gyámoltalan is. Ő is stower volt, ráadásul ugyanabban a műszakban, mint én. A műszakrend változtatás után azonban az éjszakai műszakba fog kerülni, aminek nagyon nem örült, mert félő volt, hogy az egyetem mellett nem fogja bírni az éjszakázást.

Három csoportra osztottak minket, de csak azért, mert kisebb csoportokban könnyebb volt elmagyarázni nekünk, hogy mi lesz a munka. A munka pedig az úgynevezett Bin Count volt, ami már első hallásra is elég unalmasnak tűnt, de a valóság még ennél is szörnyűbb volt. A betanítás úgy kezdődött, hogy megkérdezték, kinek vannak gondjai az egytől százig számolással. És ez nem vicc. Aztán nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy ez a meló nem időre megy, nem a teljesítményt nézik, hanem a pontosságot. A feladat annyi, hogy meg kell számolni, hogy az adott rekeszben hány darab áru van, azt be kell pötyögni a gunba és mehetünk a következő rekeszhez, amit a gun mutat. Ha elrontjuk a számolást, jön valaki utánunk, aki ellenőrzi. Ha túl sokat hibázunk, visszazavarnak az eredeti melónkhoz. Ezután beállítottak minket egyenként egy-egy végeláthatatlan sorba és elkezdődött a világ legunalmasabb melója.

Nagyjából egy óra után kezdtem el unni, pedig először csak könyvek, CD-k, DVD-k voltak a polcokon, amiket könnyen és gyorsan lehetett számolni. Közben lehetett olvasgatni a könyveket: Steve Jobs Biography (ezt végül meg is vettem), Pszichológia alapjai, Molekuláris sejtbiológia hülyéknek, Kill Bill DVD, Atombomba házilag és Thomas, a gőzmozdony legújabb kalandjai simán elfértek egy polcon. Ha azt hiszitek, viccelek ezekkel a könyvcímekkel, akkor nézzétek meg ezt. Később azonban már vegyes polcok jöttek: 53 db iPhone tok, 6 db körömlakk, 18 db kutyanyakörv és 3 db műbráner. Na ez végképp' betette a kaput. Délutánra már befontam a szemöldököm annyira untam a melót. A monotonitás megőrjített, de közben persze fizikailag is fárasztó volt hajlongani az alsó polcokhoz. A többiek is készen voltak, de azért az ő khm, izé intellektusukat jobban kielégítette ez a meló, mint az enyémet. Mondhatjátok, hogy más dolgom sem lett volna, mint hibázni néhányszor és máris visszaküldenek a stowerkedni, de sajnos van nekem ez a betegségem, hogy muszáj mindent maximális erőbedobással csinálnom. Mindenesetre a finn fickót már délben visszazavarták az eredeti melójához, ő azt állított, nem szándékosan rontotta el a számolásokat.

Soha nem vártam ennyire a nap végét, és egyszer sem voltam ilyen lelkes az FC elhagyásában, asszem, most én is rohantam kifelé a többi marhával. Általában a kocsiban szóhoz sem jutok Zsoltitól - gondolom, ezt az eddigiek alapján nem csodáljátok -, de most végigszentségeltem az utat hazáig.