Indul a második hét, ezen a héten a délelőttös műszakban vagyok, ami reggel 5.30-as kezdést jelent. Először azt hittem, nem lesz ezzel gondom. Mindez az első reggelig tartott. Amikor 3.50-kor ébresztett a telefonom, először azt sem tudtam, milyen országban vagyok. 2 percig tartott, amíg magamhoz tértem, közben küzdöttem azzal, hogy nehogy visszaaludjak. Komolyan irigyeltem Zsoltit, aki ekkorra már szerzett magának fuvart a saját shiftjéből, aki háztól házig vitte. A car sharing bevett megoldás az amazonos dolgozók között, a porta mellett van egy külön hírdetőfal, ahol kis kihelyezett cetlik segítségével mind utast, mind fuvart keresnek a dolgozók. Nekem viszont úgyis kellett egy autót vettem, tehát nem fektettem energiát a fuvarom megszervezésére, átmenetileg eljárok bicajjal. Szóval Zsolti még javában aludt, amikor én hajnali négy óra magasságában biciklire ültem és elindultam az Amazonba. Na ez az út már nem volt olyan kellemes, mint az előző héten, pedig nem volt hideg, ekkor még az eső sem esett. Nagy ásítozások között betekertem, most is kb. egy órát vett igénybe az út, a bicikli-parkoló már eléggé tele volt, de az Amazon környékén azért nem volt túl nagy mozgás. Beballagtam a hídon és a locker roomban további zombikkal találkoztam. A menza meg aztán olyan volt, mint egy Walking Dead epizód. Na mindegy, ahogy eljött az idő, leballagtunk az FC-be, beblokkoltunk és irány a gyülekezőhelyünkre.

Wayne nem volt ott, sőt, egyáltalán nem láttam ott Lead-et, mindannyian az egyszerű melósok narancssárga mellényében voltunk. Egyszer csak egy kigyúrt fekete srác hangos Morning köszöntéssel magához ragadta a kezdeményezést, és ez így maradt egész héten. Kiderült, hogy neki ez a tanulóhete, az új műszakbeosztásban már ő is hivatalos lead lesz az egyik éjszakai műszakban, ezért most hagyjak gyakorolni. Hát a srác egyáltalán nem csinálta jól. Olyan volt, mint aki szégyenli, hogy beszélnie kell az emberekhez, zavartan vihorászott néha, forgatta a papírjait a kezében, mint bohóc a kalapját, nagyon nem tudott bánni velünk. Ledarálta a kötelező safety tip-quality tip kört, de azon is látszott, hogy csak ki akarja pipálni őket. És ez így ment egész héten. Egyszerűen nem lehetett komolyan venni a fickót. A fején egy fekete kendőt viselt, ezzel védte gondosan varkocsokban befont frizuráját. Konkrétan úgy nézett ki, mint ha egy harlemi gettóban játszódó amcsi filmből lépett volna elő. Minden percben vártam, mikor kérdezi meg, hogy kell-e egy kis anyag. Láttam, hogy a többiek is húzzák a szájukat, főleg a régiek morognak a srác új szerepe miatt. Ahogy várható volt, az első komolyabb balhéja a nagypofájú Jonnal volt, rögtön a második reggel. A feka srác beszólt a stowereknek, hogy ne csak várjuk, hogy Jon drop zone controllerként kiossza nekünk a raklapokat, hanem aminek magunk is tudjuk a sorsát, azt vigyük. Szerintem ez egy egy hete dolgozó - még igen csak tanuló - stowerrel szemben kissé túlzó elvárás. Mindenesetre Jont nem kellett félteni, közölte, hogy tudja ő, hogy mi a dolga, amire a feka rögtön - szerintem leadhez méltatlanul alacsony színvonalú - vitába bocsátkozott, aminek az volt a lényege, hogy nem igazán látszott, hogy Jon tudná a dolgát. Jon be is sértődött jól, aznap már nem is láttuk, a drop zone controlleri feladatokat sem ő látta el aznap. El tudjátok képzelni, ahogy két walesi melós vitatkozik úgy igazán dühből. Csak úgy repkedtek a fucking-ok. Bár az itt egyébként is egy sima kötőszó.

Nekem is volt vele afférom, rögtön a második napon. Éppen végeztem egy raklappal és visszatértem a drop zone-hoz, amikor a srác integet nekem. Odaballagok hozzá, gondoltam, meg akar dicsérni, hogy milyen jól dolgozom. Ő elterült az egyik széken, gondolom, hosszasan gyakorolta a tükör előtt, majd flegmán közölte velem, hogy nagyon unhappy velem. Na, mondom komám, aztán miért. Elkezdte magyarázni, de aztán inkább intett, hogy kövessem. Odasétáltunk egy chimney bin-hez, amibe korábban én is pakoltam. Ott figyelt előtte a négy raklap, várva, hogy majd egy arra járó villástargonca felteszi őket a helyükre. Egy raklap meg bent a földön. Elkezd nekem nyávogni, hogy le kellett volna vágnom a fedőfóliát az áruról mielőtt betettem a helyére. Ő ugyanis megnézte a számítógépen, hogy én raktam be először - virtuálisan - árut ebbe a rekeszbe. Csak azt hagyta figyelmen kívül, hogy a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megérkezik az öt stower öt raklappal, egy berakja a raklapját alulra, a többi elé szép sorban, aztán tetszőleges sorrendben berakják virtuálisan is. Új hús voltam, nem akartam vele vitatkozni, leszedtem a nylont, hadd örüljön, és megígértem, hogy soha többé én ilyent az életben nem teszek. Kiscserkész becsületszavamra. Hozzáteszem, ez semmit nem befolyásoló apró hiba, ami leginkább a stow etiquettet sérti, de ezen kívül semmilyen biztonsági szabályt nem szeg meg, a picker is le tudja vágni a fóliát egy perc alatt. Szóval az egésznek olyan pedagógiai jellegű példa statuálás szaga volt, amit nagyon utálok, mert akkor is felfogom, hogy mit, hogyan kell csinálni, ha valaki szépen elmondja. Ezt a szabályt viszont nekem addig senki nem mondta.

Hogy fokozza a srác a komolytalanságát, az egyik napon komplett kengurujelmezben érkezett. Az Amazonban sokszor van ilyen játék - ami aztán majd a karácsonyi event sorozatban kulminálódik -, hogy be kell öltözni valaminek, és a HR-esek körbejárnak keresve a legjobb öltözetet és azt díjjazzák valami aprósággal. De most komolyan: hát normális? Hogy lehet komolyan venni valakit, aki két méteres kengurunak van öltözve?

A hét betetőzéseként aztán pénteken sikerült az egyik targoncás nővel is az ordítozásig összevesznie. Már a nagy hangoskodásra értem oda, nem tudom, mi volt az óbégatás oka, de mivel már éppen vége volt a napnak, a nő végül egy legyintéssel lezárta a vitát és hátat fordítva a srácnak, kiviharzott az FC-ből. Na hát kb. ennyi tekintélye volt a gettószökvénynek.

Nekem egyébként közben egyre jobban ment a stower munka, már elég jól tudtam a helyszíneket, készségszinten mentek a folyamatok, gun használat, stb, csak a hajnali keléssel nem sikerült megbarátkozni. Igazából a délutánokat sem nagyon tudtam kihasználni, bár kb. fél három körül hazaértem, azért eléggé el voltam fáradva. Elég sok mindent kellett intézni, hiszen akkor még csak két hete tartózkodtam a városban. A gyerekeknek kellett iskolát keresnem, felderíteni a környéket, hogy mit, hol lehet beszerezni, stb. Az egyik legfontosabb feladatom a kocsivásárlás volt, amivel viszont nem igazán haladtam. Ez a 22-es csapdája: ahhoz, hogy kocsit tudj venni, kell, hogy legyen kocsid. Pedig az idő egyre sürgetett, hiszen egyrészt néhány nap múlva itt a családom, akik elé ki kell mennem a reptérre, másrészt lassan beköszöntött az őszies rossz idő, amikor én már nem akartam bicajjal járni dolgozni. Szóval a hét elég pörgős volt, hajnaltól meló, aztán ügyintézés. Már csak ezért is vártam, hogy elmúljon ez a délelőttös hét. És el is múlt. Semmi sem tart örökké. Szerencsére.