2013. szeptember 2-án, hétfőn érkeztem meg Wales egyik legnagyobb városába, a Dél-Walesben található Swansea-be. Ahogy írtam az előző postban, itt kizárólag a melós létemmel kapcsolatos dolgokat osztom meg veletek, ezért a nyilvánvalóan felvetődő kérdésre, hogy miért pont ide jöttem, legyen elég annyi, hogy azért, mert sokkal olcsóbb az élet, mint Londonban, és mert már tudtam arról, hogy az Amazonba rengeteg embert vesznek fel a karácsonyi csúcsidőszak miatt. Szóval rögtön másnap reggel be is mentem az Assist Recruitment nevű toborzó ügynökséghez (a The Kingsway-en van az irodájuk), akik ekkor már gőzerővel lapátolták az Amazonba a melósokat. Ha jól tudom 4-5 ügynökség is hajtotta fel az embereket akkoriban, hogy az óriási munkaerőigényt kielégíthessék. Az iroda teljesen kultúrált volt, tiszta, világos. Látszott, hogy csak nem régen költöztek ide. Amikor megtudták, hogy miért jöttem, egy boldog lovely volt a válasz. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ha mondjuk azt közlöm velük, hogy a bejárat mellé sz.rtam, az is lovely lett volna. Itt mindenre ez a válasz. Örültünk egymásnak. Én azért, hogy akkor itt tényleg lesz meló, ők azért, mert rengeteg embert kellett szállítaniuk az Amazonba, első ránézésre nem volt velem semmi baj, szóval vélhetően egy gonddal kevesebb.

Az Assistban a srác baromi szimpatikus volt, és akkor én azt hittem, hogy itt a fejlett nyugaton, sőt az udvariasságról híres Nagy Britaniában mindenki ilyen korrekt, segítőkész és kedves. Aztán ez a betegségem szépen elmúlt. A nevét persze nem jegyeztem meg. Fenébe, pedig bennem is lehetne ennyi figyelmesség, de hát annyi minden történt egyszerre, meg voltam zavarodva, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Mindenesetre előkapott egy formanyomtatványt (az angoloknak mindenre van formanyomtatványuk), de nem a kezembe nyomta, hogy töltsem ki, ahogy az egyébként megszokott az állásjelentkezések esetében, hanem a kérdéseket szépen felolvasva kitöltötte helyettem. Na azóta sem találkoztam ilyennel. Megint csak minden lovely volt. Örült, hogy odatoltam az orra alá az útlevelemet, és arról lemásolhatta az érthetetlen kelet-európai nevet, de persze megegyeztünk, hogy az ékezetekkel nem bajlódunk. A szokásos kérdéseken kívül (neve, lakcím, útlevélszám, születési idő, bár például eszébe sem jutott megkérdezni anyám nevét, ami egy magyar formanyomtatvány kitöltésekor elmaradhatatlan) két érdekes kérdés volt. Az egyik, hogy voltam-e büntetve, a másik, hogy mivel közlekedem. Az elsőnél gond nélkül elfogadta bemondásra a határozott "nem"-et. A második trükkös volt. Én már majdnem benyögtem, hogy busszal, esetleg biciklivel, amikor az a magyar srác, aki ajánlotta nekem az Amazont és elkísért az Assistba is, közbevágott, hogy kocsival. Nem értettem akkor ennek a jelentőségét, bár szerintem akkor is felvettek volna, ha azt mondom, hogy sárkányrepülővel, de később világos lett, hogy a bejárás, a munkába való beérés sarkalatos kérdés az Amazonnál.

Ezután már csak két kérdés volt, amiket ott helyben két másodperc alatt elintéztünk, hogy aztán a hétből hátralévő három napban ez a két kérdés legyen a mumusom. Az egyik az ún. NI szám (National Insurance number), a másik a proof of address kérdéskör. Nekem ekkora már kiadták az NI számomat, pont előző napon érkezett meg a londoni címemre. Amikor tehát ide értünk a nyomtatvány kitöltésével, magabiztosan jelentettem ki, hogy nekem van olyan. Jó, jó, de mi a számom. Azt nem tudom, de holnapra megtudom. Gondoltam, felhívom a londoni kapcsolatomat, hogy bontsa ki a borítékot és mondja be az NI számomat. Sima ügy. Ezután következett a proof of address kérdéskör megtárgyalása. UK-ben nincs lakcímkártya, a lakcímedet úgy tudod igazolni, hogy felmutatsz valami szerződést (pl lakásbérleti), vagy egy nyomatott levelet, amit neked címeztek a megadott címedre. Úgy gondoltam, itt is sínen vagyok, hiszen aznap délután terveztük aláírni a lakásbérleti szerződést a lakás tulajdonosával. Meg is egyeztünk az assistos sráccal, hogy akkor holnap jövök NI számmal, lakásbérletivel. Öröm, boldogság. Várt rám a következő program: internet előfizetést kötni. Balra el. Függöny le.

A második felvonás tulajdonképpen még aznap este megkezdődött Zsolti megérkezésével. Zsolti egy jelenség. Soha eddigi életemben ilyen eredeti figurával nem találkoztam. Ebben persze szerepet játszik az is, hogy teljesen más körökben forogtam - ha lehetek ennyire fellengzős és nagyképű. Zsoltinak Magyarországon még soha nem volt bejelentett munkahelye, de élt már Walesben, Németországban és Amerikában is. Volt már gazdag - persze csak az ő mércéi szerint, de most éppen egyáltalán nem az. Zsoltinak nem kenyere a tervezés, nem szokása előre megszervezni az életét. Hirtelen ötletek alapján hozott gyors döntések terelgetik sorsát. Egy ilyen gyors döntés hozta most is Walesbe. A már említett itt élő magyar srác, a közös ismerősünk javaslatára Zsolti gyors döntést hoz: összepakol és irány Wales, melózni az Amazonba. Innentől az események felgyorsulnak. Zsolti felkéredzkedik egy kamionra, hogy aztán alig öt nap múlva (beleszámítva a kétnapos várakozást Németországban a hétvégi kamionstop miatt) megérkezzen Walesbe, ahol átmenetileg - lévén szállásról nem gondoskodott magának - nálam lakik. Másnap együtt megyünk az Assistba. Zsoltiról lesz még szó, mert a jelenléte határozottan szórakoztatóvá tette az itteni életet.

Szóval megérkezett Zsolti, és azzal a boldog tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy sínen vagyok, holnap mindent elintézek az Assistban és hétfőn talán már kezdhetek is melózni. Mondanom sem kell, nem így lett, de ez már legyen a következő post meglepetése.