A címben olvasható hasonlat nem túlzás. Pont olyan izgatott voltam, mint amikor először mentem iskolába. Előző nap még azt is leteszteltem, hogy mennyi idő alatt érek az Amazonba a szombati használtcikk-piacon vásárolt biciklimmel. Megállapítottam, hogy kényelmesen 50-55 perc alatt tekerem le a lakóhelyünk és az Amazon közötti kb. 12 kilométeres távolságot, de vészhelyzet esetén - értsd pl. elalszom - 40 perc alatt is teljesíteni tudom a távot. Szóval a hátizsákomba bepakoltam a bakancsot, a hi-vis mellényt, némi uzsonnát és a szép napsütéses időben jó korán elindultam az Amazonba.

Időben meg is érkeztem ehhez a szép épülethez, ami Swansea-ben a Fabian Way legvégén (vagy a legelején?) van egy ipari környezetben. A körforgalomban egy külön sávon jelzik is - felteszem, a messziről jött kamionosoknak -, hogy melyikben kell menned, ha az Amazonba tartasz. Ezt persze én ekkor még nem láttam, hiszen a bicikliúttal egybeépített járdán közelítettem meg a parkolót.

Az épületet meglátva az Indul a bakterház egyik ikonikus jelenete jutott eszembe (bár valójában az egész film ikonikus), amikor Bendegúz azt mondja a bakter anyósának: "De szép színe van Kendnek. Olyan szép sárga." Az Amazon corporate színei ugyanis a szürke és a sárga, így aztán nem is vicceltek, az épületet erre a két színre festették. Abból a szempontból mázlijuk volt, hogy a szürke egyébként is egy indusztriál szín, bár szerintem ez a két szín baromi rosszul mutat együtt. Na mindegy, nem muszáj nekem szeretni ezt a márkát. Jól lezártam a biciklimet az épület előtt kialakított biciklitárolóban, majd az utasításoknak megfelelően - némileg megilletődötten - becsöngettem a belépőkapunál, hiszen ekkor még nem volt belépőkártyám, amivel a forgóajtós kapun bemehettem volna. A kaputelefonon be is jelentkezett a porta, amire én közöltem a varázsszót: new starter, amire megnyílt a kapu és bebocsájtást nyertem az erődítménybe. Az erődítmény szó már csak azért is helytálló, mert ahogy a fotón látjátok a sárga toronyból egy "várhídon" lehet átjutni a "vizesárok" felett a "várba".

A portás is ennyit mondott nekem, azaz hogy menjek fel a lépcsőn a toronyban, keljek át a hídon és ott találom a portát. Ahogy mentem fel a lépcsőn máris szembesültem az Amazon egyik vesszőparipájával, a BIZTONSÁGGAL. Azon kívül, hogy speciális csúszásálló lépcső vezet fel a hídhoz (persze lift is van), minden lépcsőfordulóban több tábla is figyelmeztet arra, hogy kapaszkodjunk a korlátba. Mindenképpen. Feltétlenül. Főleg a hülyék.

 Ezt a másik feliratot pedig nem is igen tudom értelmezni egy olyan országban, ahol már azért is furcsán néznek rád, ha a járdán a baloldalon sétálsz.

A hídon átmenve, egy kicsit úgy éreztem, mintha a bányába mennék befelé, annak ellenére, hogy a híd oldalai üvegből készültek. Mégis valahogy a híd másik végén ahogy belépsz az ajtón, mintha egy másik világba lépnél. Egyrészt a tudat, hogy onnantól már megfigyelnek a CCTV kamerái, másrészt ott van a porta, tehát fizikailag is átlépsz egy határt. Na és persze onnantól az épület belsejében vagy, amit már fűtenek. Szóval miközben persze elvileg a hátad közepére sem kívánod azt, ami bent vár, a hideg, szeles reggelek után jól esik belépni a meleg, szélvédett épületbe.

A portásnak megint bemondtam, hogy mit akarok, mire megkérdezte a nevem. Megmondtam neki, még le is betűztem, de persze nem talált meg a listáján, végül elkértem tőle és megkerestem magam rajta. Odaadott egy kulcsot, amelyen az 1899-es szám volt, és mondta, hogy menjek be a Locker room-ba, zárjam be az értékeimet, vegyem fel a bakancsot és a mellényt és jöjjek vissza. Innentől kezdve ez lett az én szekrénykulcsom, szépen fel is jegyezte a listájára a nevem mellé a számot.

Itt ismerkedtem meg a Locker room fogalmával, ami nem azonos a changing room-mal, azaz az öltözővel. Ki is van szépen írva, sorban, betűvel, hogy ez egy unisex locker room, legyél figyelemmel a többiekre, és ne itt öltözz át mutogatva Közép-Európa legszebb férfi felsőtestét az arra egyáltalán nem kíváncsi nézőseregnek. Értékmegőrzőnek lehetne talán hívni, a szekrények is kb. akkorácskák, hogy az értékeidet, esetleg egy pár cipőt bele lehet tenni. Na be is mentem a Locker room-ba, ahol kb 3.000 kisszekrény fogadott, de ennek ellenére viszonylag gyorsan megtaláltam a 1899-es szekrényt a sor legvégén persze, amiről már ekkor sejtettem, hogy nem lesz nyerő a műszak végén végigvergődni a sok pakoló kollégán. Szerencsére nem voltam idő szűkében, így ráértem nézelődni, elolvasgatni a feliratokat. Így aztán megtudtam, hogy a munkaterületre, szakzsargonban FC-be, azaz a Fulfillment Centerbe (nem pedig Football Club) nem lehet bevinni mobiltelefont, zenelejátszót, fényképezőgépet, öngyújtót, cukrot, csokit, kekszet, üdítőt (persze semmilyen ételt vagy italt) és napszemüveget. Átlátszó flakonban fél liter vizet lehet bevinni, de mint később kiderült, bent korlátlan mennyiségben lehet vízautomatából szénsavmentes ásványvizet vételezni. A tiltás oka nyilván kettős: egyrészt nem szeretnék, ha az idődet bent telefonálással vagy zenehallgatással töltenéd (arról nem is beszélve, hogy ezek használata balesetveszélyes is bent), másrészt mindezeket a termékeket az Amazon is árulja, tehát bent az FC-ben is hozzáférhetők a dolgozók számára, és jobb kifelé jövet elkerülni a félreértéseket, hogy most akkor azokat éppen kilopni próbálod vagy a sajátod.

Ki is pakoltam szépen a zsebeimet, csak némi pénzt hagytam magamnál, hogy ha kell, valamit tudjak venni a canteen-ban, amit én simán menzának hívok. Visszaballagtam a portáshoz, és ott várakoztam az Assist Recruitment site rep-jére, fordítsuk ezt kihelyezett képviselőnek. Közben olvasgattam az előtérben a falra kihelyezett feliratokat, szövegeket. Volt belőlük jó sok, de a legnagyobb ez volt: 89 days since last recordable incident, azaz 89 nap telt el az utolsó említésre méltó (bal)eset óta. A napok száma természetesen cserélhető, és cserélgették is, mert a karácsonyi nagy forgatagban kb. hetente történt valami (bal)eset. Közben meg is jött a site rep, és elvezetett a menzára, ahol beazonosítottak, nyakamba akasztották a belépőkártyát és rákérdeztek arra, hogy ugye nincsenek nálam tiltott tárgyak, majd leültettek a többi hasonszőrű újonc közé. A várakozási időt arra használtam, hogy a szekrénykulcsot ráműtöttem a nyakamba akasztott nyakpántra, ami később egész jó ötletnek bizonyult. Persze körbe is néztem, megpróbáltam felmérni, miféle arcok a társaim. Vegyes társaság volt, bár inkább férfiak, feketék, fehérek, fiatalok, középkorúak, idősebbek, rossz arcúak és jóképűek. Jó sokan voltunk, mindenki türelmesen várakozott. Aztán hirtelen tartottak egy névsorolvasást, és rögtön meglepett, hogy milyen sokan nem jöttek el. Átvergődtek a felvételi folyamaton, felvették a munkacuccokat, aztán nem jöttek el. Nem ez volt az első jele annak, hogy a helyiek mennyire kevéssé erőlködnek, hogy állást kapjanak. Biztos, ami biztos még egyszer megkérdezték, hogy ugye nincs senkinél a tiltott tárgyakból és szóltak, hogy indulás. Kezdetét vette az úgynevezett Induction Day, azaz Beiktatási vagy Bevezető Nap, ami megér egy külön posztot. Vagy kettőt.